Fejszék és tomahawkok a harctéren

A történelem folyamán sok napi használati eszközből és szerszámból vált fegyver. A fejsze talán az egyik legklasszikusabb példa erre.

A fejsze valamilyen formában minden népcsoport esetében megjelent a történelem folyamán. Az ókor és a középkor legfontosabb építőanyaga a fa volt, amely feldolgozásához hatékony és elengedhetetlen eszköz a fejsze. Fából építették az épületeket és a hajókat, ezt használták tüzelőanyagként és a legtöbb használati tárgy is ebből készült. A fejsze minden háztartásban megtalálható napi használati eszköz volt és mivel mindig kéznél volt, így értelemszerűen önvédelmi eszközként is funkcionált egy váratlan támadás esetén. 

A fejsze, mint szerszám természetesen továbbra is elengedhetetlen maradt, de mivel harci alkalmazása az évek során egyre gyakoribbá vált, így elindult a harci fejszék evolúciója is. A klasszikus hasogató fejszék fej profilja ékszerűen szélesedik a nyél csatlakozás irányába, ezzel elősegítve a fa repedését a hasogatás során. Egy harci fejsze esetében erre nincsen szükség, így a fej profilját próbálják minél keskenyebben tartani. Ezzel jelentősen könnyítik is a fejsze tömegét és növelik a kezelhetőségét.

Emellett a fej szélessége a másik jelentős eltérés, amely egyből szembe ötlik, ha egymás mellé teszünk egy hétköznapi és egy harci fejszét. A favágásnál vagy hasogatásnál nem előnyös a túl széles fej, de egy harci fejsze esetében minél szélesebb a fej annál komolyabb sérülést tud okozni az ellenfélnek. A fejszék a pajzsokkal szemben is sokkal hatékonyabbak voltak a kardoknál, mivel sokkal nagyobb vágóerőt tudtak kifejteni.

A fejsze fejének másik oldalát gyakorta vagy kalapácsszerűen alakították ki vagy tüskeszerűen. Mindkét kialakítás célja a páncélozott ellenség elleni hatékonyság volt. A tüske képes volt áthatolni a gyűrűpáncélon vagy akár a lemezpáncélon és a sisakon is. A kalapács ütéserejéből adódóan töréseket, zúzódásokat tudott okozni az ellenfélnek vagy maradandó deformációt a lemezpáncélon, amely akár a viselőjét harcképtelenné is tehette.

A fejszék harci alkalmazása népcsoportonként

A fejszék már az ókorban is jelentős szerepet kaptak a hadviselésben. A korai hadseregekben nem számított rendszeresített harci eszköznek. Elsősorban a lándzsa volt a katonák alapfelszereltségében, amellyel a lóháton érkező ellenség ellen hatékonyan fel tudták venni a harcot és egy rövid kard közelharc esetére. A kevésbé szervezett, törzsi hadseregekben azonban a közelharci fegyverek széles palettája megtalálható volt és nem hiányozhattak a fejszék sem. 

A harci fejszék a fénykorukat kétségkívül a viking időszakban élték. A portyázó hadjáratok során a kard mellett a vikingek előszeretettel használtak egy és kétkezes harci fejszéket is. A viking harci fejszék legendásak voltak pusztító erejükről a csatában, amelyhez hozzájárult a harcosok bátor, félelmet nem ismerő harci stílusa is. Kialakításukban nagyon sok fejszestílus jelent meg ebben az időben, amelyből az európai hadseregek is merítettek inspirációt.

Bár a kard dominált továbbra is, de a fejszék is megjelentek a reguláris hadseregekben. Az egyik ilyen jellegzetes forma az alabárd volt, amely bár szálfegyverként inkább a lándzsák közé sorolható, de a fejszefej kialakítása miatt mégiscsak rokonságban áll a fejszékkel. Első sorban lovasok ellen volt hatékony, a fejszefej kampós részével könnyen ki lehetett rántani a lovas katonát a nyeregből, majd a földre esett katonára végzetes csapást lehetett mérni a fejsze élével. A lovas katonák is előszeretettel alkalmaztak rövidebb nyelű csatafejszét a közelharcok során.

Fontos szót ejteni a dobófejszékről is, amelyek a klasszikus nagy méretű harci fejszék rövidebb nyelű, könnyebb változatai. Elsődleges feladatuk a közép és kis távolságon lévő ellenfél megállítása, de ideálisak közelharci fegyverként is. Jellegzetes stílusú dobófejsze a frank fejsze, amely fejkialakításának köszönhetően becsapódáskor jelentős sérüléseket tudott okozni az ellenfélnek.

A 16. század során a lőpor elterjedésével a fejszék szerepe jelentősen háttérbe szorult, és bár később is megjelennek még a harctéren, szerepük már csak jelképes és sok esetben szakrális vagy reprezentációs kellékekként tűntek fel.

Fontos még említést tenni az amerikai kontinens őslakosai körében megjelent jellegzetes, rövid nyelű közelharci és dobófejszékről: a tomahawkokról. Az őslakosok nem használtak kardokat, fő közelharci fegyverük a lándzsa mellett a kés és a tomahawk volt. Ezt a kis méretű könnyű fejszét mindig maguknál tudták hordani, mindig kéznél volt, ha szükség volt rá akár praktikus, akár önvédelmi okokból.

A tomahawkoknak a használati eszközön és önvédelmi funkción felül szertartásos szerepe is volt. Sok esetben pipával volt kombinálva, amelyet szertartásokon, és a diplomáciában használtak a törzsek.

Szeretnék mindig értesülni a friss blogcikkek megjelenéséről!