A kardok kialakulásuktól kezdve az egyik legfontosabb fegyvernek számítottak és szinte minden nép arzenáljában megjelentek valamilyen formában és mai napig is a katonai és a politikai hatalom szimbólumaként funkcionálnak.
A kardok kultúránként és földrajzi területenként eltérően alakultak ki és változtak. Természetesen a kultúrák találkozásával vannak átfedések az egyes kardstílusok között, de minden népcsoportnak megvannak a saját stílusjegyei, amelyek egyedivé és jellegzetessé teszik az adott régió ikonikus fegyverét.
Ebben a cikkben a teljesség igénye nélkül szeretnénk áttekintést nyújtani a kardok fejlődéséről a történelem folyamán és az egyes népcsoportokra vagy nemzetekre jellemző jellegzetes kardstílusokról.
A kardok kialakulása
A kardok kialakulásáig a történelemben első sorban fa és kő buzogányokat és különféle ütő eszközöket használtak, mint harci eszközök. A fémek kezdeti alkalmazásával is elsősorban a rövidebb kések jelentek meg, amelyeknek nem is volt egyből harci alkalmazása, inkább a mindennapi életben, mint hasznos ezközöket alkalmazták. Sok nép a későbbiek folyamán sem fejlesztett ki kardot. Ilyen például az amerikai kontinens, ahol az észak-amerikai őslakosok nem alkalmaztak kardot és nem is találkoztak ilyen fegyverrel az európaiak érkezéséig. Dél- és Közép-Amerikában egy fából készült kardhoz hasonló eszközt használtak (macuahuitl), de a fém kard ott is a hódító európaiakkal jelent csak meg.
Az első kardok megjelenése az ókori Közel-Keleti civilizációkban
Az első kardok Európában a közel-keleti civilizációkban jelentek meg, mint például Egyiptom Babiloni birodalom vagy Fönícia. Itt terjedt el a khopesh kard, mint harci eszköz és a hatalom szimbóluma, amelyet i. e. 3000 és i. e. 1300 között használtak. A khopesh kard lényegében fejszéből alakult ki és jellegzetes, sarlószerű hajlítottságú pengével rendelkezett. Nem váltotta le a fejszét, hanem azt kiegészítve alkalmazták. A fegyver egyfajta szimbóluma is lett az egyiptomi fáraóknak. Hossza álltalában 50-60 cm volt és elsősorban a külső vágóélét használták, ez volt igazán éles. Kialakítása miatt jelentős átütőerővel rendelkezett, ami döntő fontosságú volt egy csatában.
(forrás: https://www.thearchaeologist.org/)
A fő kardstílusok kialakulása a Kínai civilizációban
A korai kínai civilizáció is az elsők között volt a kardok kifejlesztése tekintetében. A korabeli kardkovácsok sokféle pengestílussal kísérleteztek mire kialakult a két fő irányvonal a Dao és a Jian.
A Dao egyélű hajlított pengéjű, a Jian egyenes kétélű kard volt. A későbbi évszázadok folyamán a kovács technológia egyre magasabb szintre fejlődött és olyan ötvöző anyagokat is kezdtek alkalmazni, amely ellenállóbbá tette a kardok pengéjét az oxidációval szemben. A kardoknál jelentős árkülönbségek is kialakultak a minőségi szintjük függvényében.
A kardok kialakulása Európában - a bronz kor
A bronzkori fegyverkészítés szinte egy időben kezdődött Európa több területén. Az Ibériai-félszigeten, az Appennini-félszigeten, a Balkán-félszigeten és a Skandináv-félszigeten élő népek körében egyaránt megjelentek az első bronzból készült kardszerű eszközök. A bronz, mint alapanyag nem volt annyira erős, mint a vas. A bronzból készült korai kardok emiatt széles, rövidebb pengéjű kardok voltak, hogy minél hatékonyabbak legyenek. Kialakításban sokban emlékeztettek a korabeli lándzsákra, amely a kovácsmesterek által már jól ismert forma volt. Az európai kardok többnyire egyenes, kétélű kardok voltak. Az egyélű és a hajlított pengéjű kardok inkább az ázsiai és az afrikai kontinensre voltak jellemzőek és a középkorig nem jelentek meg Európában.
(forrás: https://nykdaily.com/)
Az egyélű kardok a törzseknél vadászatra használt hosszú késekből alakultak ki a későbbiek folyamán, ahogy egyre hosszabb pengéjű késeket kovácsoltak, így egy idő után már kardként funkcionáltak.
A hajlított pengéjű kardok első sorban a japán, a kínai, az indiai, a maláj, az egyiptomi és a perzsa kardkészítést jellemezték. A vágóélet némely kardfajtánál a penge külső, mást típusoknál a belső részén helyezték el.
Kardok a vaskorban
A vas használata a kardkészítésben jelentős ugrást jelentett. A vas a bronznál jóval nagyobb terhelést is képes volt elviselni, így a kovácsok hamar áttértek a vas alkalmazására a bronz helyett. Így már lehetővé vált a hosszabb pengéjű kardok kovácsolása is, de idő kellett hozzá mire a kovácsok áttértek a hosszabb pengékre. Kezdetben megmaradtak a bronz kardoknál megszokott rövid pengéknél, majd később a kései kelta kor kardjainál jelentek meg a hosszabb pengék, amelyek már vágásra jobban megfeleltek. Innen egyenes út vezetett az egyre hosszabb pengéjű kardok felé, amelyeket a középkorban előszeretettel alkalmaztak.
A vaskorszak kardjai között megtalálhatóak a jellegzetes viking kardok, amelyek ikonikus fegyverei voltak a Skandináv félsziget harcosainak. A kardok használata és a kardkészítés a frank birodalmon keresztül került a vikingekhez, akik utána kialakították saját stílusukat a kardkészítés terén, amelyet viking kardként ismerünk.
Kardok a középkor elején
A középkor elején a nagy hódító nemzetek, például a makedón hódítók előszeretettel használták a falcata típusú kardot, amelynek közepes hosszúságú pengéje volt. Előre hajló pengéje rendkívüli vágóképességgel rendelkezett akárcsak a későbbiekben a nepáli és az indiai hadseregben rendszeresített kukrik.
A római birodalomban a rövid kard, a gladius másodlagos fegyvernek számított a lándzsa mellett, de a közelharcban rendszeresen előkerült és legendás hírnévre tett szert.
A kardok fejlődése az egyes népcsoportok esetében
A középkorra a kardkovácsok már elég sok tapasztalattal rendelkeztek, így a legkülönfélébb stílusú, méretű és pengeformájú kardok készültek, ezért a középkort nyugodtan tekinthetjük a kardok aranykorának.
A 11. századtól a széles pengéjű viking kardokat felváltották a klasszikus egykezes kardok. Ezek már szélesebb keresztvassal rendelkeztek a kéz jobb védelme érdekében és keskenyebb, a hegy felé fokozatosan elvékonyodó pengével.
A másfél és kétkezes kardok
A 14. századtól a páncélok elterjedésével megnőtt az igény a nagyobb kardokra. A korábbi rövidebb kardok már nem voltak alkalmasak arra, hogy hatékonyan lehessen használni őket a páncélba öltözött ellenféllel szemben. Ebben az időszakban terjedtek el a másfél és kétkezes kardok egész Európában. A nagy és masszív kardokkal hatalmas csapásokat lehetett mérni az ellenségre, így a kor páncéljai sem jelentettek teljeskörű védelmet ellenük.
Sok, kultúránként eltérő stílusú másfél és kétkezes kard jelent meg ebben a korban.
Az angolok az egyszerű, letisztult formavilágot követték.
A skót felföldi harcosok által használt Claymore kardok stílusban sokat változtak az évtizedek folyamán. A kezdeti egyenes keresztvas kialakítás fokozatosan átalakult egy, a penge felé előrehajló stílusúvá és ez a klasszikus kialakítás maradt utána időtálló.
A skót alföldi kardok ettől némileg eltérő stílusúak voltak, hatalmas méretük miatt lándzsaként is tudtak funkcionálni egy lovassági támadás esetén.
A német kétkezes kardok között megjelentek a "nagy kések", amelyek lényegében a klasszikus késforma megnövelt változatai voltak. Ezzel az egyélű kardok elsősorban a civil lakosság körében voltak népszerűek és fontos önvédelmi funkciót töltöttek be.
Itália területén inkább a hosszú, karcsú stílusú kardok voltak elterjedtek.
Scimitar, shamshir, talwar
A Közel-Keleten és Indiában inkább a hajlított pengék terjedtek el jobban. Az erős hajlítottságú pengék ideálisak voltak lóhátról történő használatra, de a gyalogos katonák is jól tudták közelharcban használni. Ezek a hajlított pengék a későbbiekben a szláv népek közvetítésével jutottak el Európába és a szablyák a későbbi évszázadokban a lovasság fő közelharci fegyverévé váltak.
Tachi, katana
A japán kardok teljesen egyedi evolúciós utat jártak be. A hajlított pengeforma a japán kardokat is jellemzi. A Tachi kardok a szamurájok idején a lovasság fő közelharci fegyverei voltak. A gyalogosok első sorban lándzsával voltak felfegyverkezve. A gyalogos szamuráj harcosok megjelenésével kialakult a katana, mely utána az első számú kardstílussá vált innentől kezdve. A katana markolata egyenes és az él görbülete sem olyan markáns, mint a tachi esetében, így jobban megfelelt a gyalogos harchoz, de lóhátról is tökéletesen alkalmazható volt.
Nodachi
A japán nagy kétkezes kard a Nodachi a katanához hasonló kialakítású volt, annak lényegében egy megnövelt változata. Első sorban a lovasság ellen alkalmazták, gyalogosok ellen nem volt igazán praktikus a használata a gyors, könnyen kezelhető katanával szemben.
Wakizashi, tanto
Szűk helyeken, zárt épületekben a közelharcra a rövidebb kardot a wakizashit használták, vagy a funkciójában a középkori tőrnek megfelelő tanto-t. A kovácsmesterséget a japánok a korban a lehető legmagasabb szinten űzték. A kardok rendkívül élesek voltak és a gyors, halálos vágás mielőbbi célba juttatása volt a gyakorlat, ellentétben az európai kardokkal, amelyek kevésbé élesek, de sokkal masszívabbak voltak és jobb kézvédelmet is biztosítottak.
Rapier
A reneszánsz kor idején a nagy, masszív, széles pengéjű kardokat felváltották a kecses, könnyed rapier-ok, amelyek elegánsak és sok esetben gazdagon díszített hosszú pengés tőrkardok voltak.
Ezek a kardok első sorban szúrásra voltak optimalizálva. A 14. századtól kezdődően fokozatosan alakultak ki az egykezes kardokból. A kézvédelemről díszes, sok esetben művészien kialakított kosár gondoskodott.
A hosszú rapier-okat később a praktikusabb és kevésbé hosszú rövid tőrkardok váltották fel.
Szablyák
A lőfegyverek elterjedésével a gyalogsági kardok közelharci szerepét a puskákra csatlakoztatható szuronyok vették át, de a tiszteknél továbbra is megmaradt a kard. A lovasságnál nem csökkent a kardok szerepe, a szablyák a 20. század elejéig megtalálhatóak voltak, mint elsődleges közelharci fegyver, de a 18. és a 19. században élték a fénykorukat.
Kardok a napjainkban
Napjainkban a kardoknak már korlátozott, reprezentációs szerepük van, mint hatalmi szimbólum vagy előkelő ajándék, de tekintve, hogy a történelem során minden kultúrának szerves részei voltak, amelyre a katonák az életüket bízták, így a mai napig is fontos tényező és előkelő dísztárgy.
Sok tekintetben a kardok a 21. században reneszánszukat élik. A legtöbb nagyvárosban működnek kardvívást oktató vagy hagyományőrző csoportok, amelyek tovább viszik a kardvívás hagyományát. Emellett sokan tekintenek ezekre az ikonikus fegyverekre megbecsült dísztárgyként vagy hobbitevékenységhez ideális eszközként otthoni vágásgyakorláshoz.
A manapság kapható kardok között megtalálhatóak a kizárólag dekorációs célú díszkardok, amelyek mutatós kialakításúak és kiváló díszként funkcionálnak, de szintén elérhetőek a klasszikus kialakítású edzett acél kardok is. A kardgyártók sokszor ötvözik a modern formavilágot és alapanyagokat a klasszikus kardstílusokkal, ennek köszönhetően a kardok fejlődése a 21. században is tovább folytatódik.
Szeretnék mindig értesülni a friss blogcikkek megjelenéséről!
