Gladiátorok az ókori rómában

A gladiátor (latinul: gladiator 'kardforgató'), a latin gladius 'kard' szóból ered. Kiképzett, felfegyverzett harcos volt, aki a Római Köztársaságban és a Római Birodalomban más gladiátorokkal vagy vadállatokkal vívott összecsapásokban szórakoztatta a közönséget. A gladiátorok legnagyobb része rabszolga volt, akiket a Római Birodalom terjeszkedése folytán szerzett hadifogjokból képeztek ki, de előfordultak köztük római polgárok (pl. adósrabszolgaság okán) vagy akár szabad emberek is, akik fizetségért küzdöttek.

A gladiátorok a birodalom méreteihez mérten a világ sok pontjáról származhattak, harcmodorukban sok esetben próbáltak visszanyúlni a harcosok eredeti harcstílusához, de a legfontosabb szerepet mindig a római harcstílus megjelenítése kapta. A gladiátor küzdelem fő szerepe a látványosság és a nézők szórakoztatása volt. Gladiátorjátékokat rendeztek hivatalos állami ünnepélyeken vagy győzelmek megünneplésére és a múlt győzelmeinek az emlékezetére.

A gladiátorokat a Ludus-ban képezték ki, amelyet a Lanista vezetett. A kiképzés sok időt vett igénybe, a jól képzett gladiátorok igazi sztárnak számítottak a korban és rendszeres résztvevői voltak a nagy gladiátor játékoknak. A gladiátorviadalokat néha egyszerű piacokon tartották, de az igazán komoly rendezvényeknek nagyobb és jól felszerelt Amfiteátrumok adtak helyet.

A gladiátorok harcmodora

A gladiátorok különféle harcstílusban küzdöttek eltérő fegyverzettel. Sok esetben megjelent a harcos származási helyének megfelelő fegyverzet, de leginkább a kiképzésen dőlt el a gladiátor egyéni képességei és fizikuma alapján, hogy milyen fegyverzettel fog küzdeni. A gladiátorokat álltalában hasonló fegyverzetű ellenféllel állították szembe.

Az alábbiakban bemutatjuk a leggyakoribb fegyverzeteket és harcmodorokat, amelyeket a gladiátorok alkalmaztak:

Andabata

„Bekötött szemű gladiátor”, vagy „vakon harcoló gladiátor”. Az andabata egy különleges, korai római gladiátortípus volt, amely arról vált ismertté, hogy sisakjukon nem volt szemnyílás, így teljesen vakon, a látásuktól megfosztva küzdöttek. Gyakran bűnözők voltak, akiket ad gladium (kard általi halálra) ítéltek és főként a köztársaság korában harcoltak.

Arbelas

Az arbelas egy rejtélyes, ritkán említett ókori római gladiátortípus volt, amelyet leginkább a 2. századi álomfejtő, Artemidorus említ. A név valószínűleg a görög arbelos (varga-kés) szóból ered, utalva a fegyverükre, amely egy félhold alakú vágóeszköz volt, hasonló a bőrcserzők szerszámához. Gyakran azonosítják a scissor (vágó) nevű típussal, akik a retiariusok (hálóvetők) ellen harcoltak.

Bestiarius

Az ókori Rómában a bestiarius egy harcos volt, aki vadállatokkal küzdött az arénában, ellentétben a hagyományos gladiátorokkal, akik más férfiakkal harcoltak. Ők vagy elítélt foglyok voltak, akiket szinte biztos halál várt rájuk, vagy önkéntesek, úgynevezett venatoresek, akik hírnévért és vagyonért harcoltak.

Bustuarius

Bustuarius „sírharcos” volt, a bustum, „sír” szóból ered, ami általános utalás a gladiátorharcok és a temetési játékok (munera) összefüggésére. Egykor „szokás volt a foglyokat erős emberek sírjánál megölni, ami később kissé kegyetlennek tűnt, ezért úgy döntöttek, hogy a gladiátorokat a síroknál harcoltatják”.

Cestus

A cestus egy ökölharcos vagy bokszoló volt, aki a cestust viselte, amely egy boxkesztyű és egy nagy teherbírású bokszer keveréke, de egyébként nem volt páncélja.

Crupellarius

Nehéz páncélos gladiátorok voltak, akik a Kr.u. 1. században alkalmazott acél, lemezes páncélt (lorica segmentata) használták nagy acél sisakkal, amelyen kis szemnyílás volt. Fegyverzetük a nagy méretű pajzs (scutum), amely lehetett ovális vagy akár kerek is és a klasszikus egykezes római kard (gladius) volt. A páncélzat jelentős tömege miatt főként az erősebb fizikai adottságú gladiátorok esetében alkalmazták ezt a fajta fegyverzetet, de még így is rendkívüli állóképességre volt szükség a harc során, mert ha a harcos elfáradt könnyű prédájává vált az ellenségnek. Később ebből a harcmodorból alakult ki a murmillo.

Dimachaerus

A dimachaerus a római gladiátorok egy különálló típusa volt, akik arról voltak ismertek, hogy két karddal, például görbe sica-val vagy egyenes gladiusszal harcoltak. A 2. és 4. század között népszerű volt ez a harcstílus, azoknál akik a közelharc magasan képzett specialistái voltak, akiket a rómaiak gyakran sunyi, gyors és veszélyes harcosoknak tekintettek. Álltalában csak a legképzettebb legügyesebb és legbátrabb harcosok alkalmazták ezt a harcmodort.

Eques

Az eques (jelentése: lovas) a római gladiátorok egyik típusa volt, akik lovasharcosként léptek fel a játékokon. A mérkőzéseiket jellemzően lóháton kezdték, lándzsával (hasta) és karddal (spatha/gladius) felszerelve, majd a küzdelem a földön, gyalogosan folytatódott.

Essedarius

Az essedarius harci szekerekről harcolt. A kifejezést eredetileg Julius Caesar használta a gall háborúkban a brit harcikocsisok leírására. Ezek a gladiátorok a népszerűsítésükre szolgáló különféle játékokon és rendezvényeken, gyakran "ellenségeket" reprezentálva léptek fel, és különlegesen képzettek voltak a harci szekerek kezelésében.

Gallus

Gall fegyverekkel és páncélzattal felszerelt gladiátor, aki a rómaiak által „gall stílusként” ismert módon harcolt. A valószínűleg nehézsúlyú és erősen páncélozott gallust úgy tűnik, hogy Gallia római provinciaként való beolvasztása után nem sokkal felváltotta vagy talán átalakult murmillová.

Gladiatrix

Ez bármilyen típusú női gladiátorra utal. Nagyon ritkák voltak és létezésükről kevés adat áll rendelkezésre. A Római Köztársaság vége felé alkalmanként felbukkantak, és Septimius Severus császár Kr. u. 200-ra betiltotta őket. A "gladiatrix" legkorábbi ismert használata a klasszikus kor utáni időkből származik, Iuvenalius Mevia állatvadászról szóló megjegyzéseinek egy 4. századi magyarázatából.

Hoplomachus

A hoplomachosz, jelentése „páncélos harcos”, egy római gladiátortípus volt, amelyet a görög hoplita katonákról mintáztak. Lándzsájukról, kis kerek bronzpajzsukról (parma) és sisakjukról (gyakran griff címerrel) ismerték fel őket, rendkívül mozgékonyak voltak, támadásra specializálódtak és általában murmillo gladiátorokkal harcoltak, hogy a hellenisztikus Kelettel való konfliktusokat jelképezzék. Sok esetben rendelkeztek egy lándzsával is, amelyet az ellenség felé hajítottak mielőtt közelharcra került volna a sor.

Laquearius

Ez a gladiátor típus egy lasszóval vagy hurokkal és egy karddal vagy tőrrel a másik kezében harcolt. A harci taktika hasonló volt, mint a retiarius estében.

Murmillo

A murmillo a római korai császárkor egyik legnépszerűbb és legjellegzetesebb nehézfegyverzetű gladiátortípusa volt, amely a legionáriusok felszerelését mintázta. Jellemzője a halat formázó, nagy tarajú sisak, a klasszikus római kard (gladius) és a nagy téglalap alakú pajzs (scutum) használata volt.

Parmularius

A parmularius olyan gladiátor volt, aki kis méretű pajzsot (parmulát) viselt, szemben a scutariusszal, amely egy nagyobb pajzsot (scutum) viselt. Ennek a csökkent védelemnek a kompenzálására a parmulariusokat általában két lábszárvédővel látták el, nem pedig a scutariusok egyetlen lábszárvédőjével.

Provocator

A késő köztársasági és a korai császári korszakban a provokátorok ("kihívók") fegyverzete tükrözte a légiók fegyverzetét. A késő császári időszakban fegyverzetük már nem tükrözte katonai eredetét, és a fegyverzet változásai csak az aréna divatjának változásait követték. A provokátorokat ágyékkötővel, övvel, hosszú lábszárvédővel a bal lábukon, karvédővel (manica) a jobb alsó karjukon, valamint karima és címer nélküli, de mindkét oldalon tollal ellátott sisakkal ábrázolták. Ők voltak az egyetlen gladiátorok, akiket mellvért (cardiophylax) védett, amely általában téglalap alakú, később gyakran félhold alakú. Általában magas, téglalap alakú pajzzsal (scutum) és karddal (gladius/spatha) harcoltak.

Retiarius

A retiarius („hálós harcos”) az augusztusi kor elején fejlődött ki. Háromágú szigonyt és hálót hordott, felszerelése a halászokéhoz hasonlított. A retiarius ágyékkötőt viselt, amelyet széles öv és egy nagyobb karvédő (manica) tartott a helyén, amely a vállig és a mellkas bal oldaláig nyúlt. Sisak védelme nélkül harcolt. Alkalmanként fém vállvédőt (galerus) is hozzáadtak a nyak és az arc alsó részének védelmére.
A normál harc egy változata az volt, hogy a retiarius egyszerre két secutore-ral nézett szembe. A retiarius egy hídon vagy lépcsővel ellátott emelvényen állt, és egy halom ökölnyi nagyságú követ dobált ellenfeleire. Míg a retiarius megpróbálta őket távol tartani, a secutores megpróbált felmászni a szerkezetre, hogy megtámadja. A ponsnak (hídnak) nevezett emelvényt valószínűleg víz felett építették. A retiariusok általában secutorokkal, de néha murmillokkal is harcoltak.

Sagittarius

A sagittarius egy ritka római gladiátortípus volt, íjjal és nyíllal felfegyverkezve, lényegében gladiátor íjászként szolgált. A keleti, nem római íjászok ihlették őket, elsősorban "csataelőadásokon" szerepeltek, gyakran gyalog harcoltak az arénában, hogy távolsági támadásokat hajtsanak végre.

Samnite

A Samnite egy korai, népszerű római gladiátortípus volt a Köztársaság idején, amelyet a dél-olaszországi szamnisz harcosokról mintáztak. Felszerelésük jellemzően nagy téglalap alakú pajzsból (scutum), tollas sisakból, kardból (gladius) állt.

Scissor

A scissor teljes arcot fedő sisakot viselt, hasonlóan a hoplomachus vagy a secutor sisakhoz és nehéz páncélt. Az egyik kezükben kardot (gladius), az alkarjukon pedig egy „egyélű, görbe pengét”, az arbelas pengéhez hasonlót tartottak. Ez a félkör alakú penge egy acélcsőhöz volt rögzítve, amely a kart átívelte. Pajzsként és fegyverként is szolgált, a belsejében található fogantyú pedig fokozott mobilitást biztosított.

Scutarius

A scutarius minden olyan gladiátor volt, aki nagy pajzsot (scutum) használt, szemben a kis pajzsot (parmularius) használó gladiátorral. A murmillo vagy a secutor scutariusnak minősült; a nagy pajzs által nyújtott további védelmet vagy előnyt jellemzően ellensúlyozta az egyetlen rövid lábszárvédő használata, szemben a parmularius két lábszárvédőjével.

Secutor

A secutort a retiarius elleni harcra fejlesztették ki. A murmillo egy változataként ugyanazokat a páncélokat és fegyvereket viselte, beleértve a magas, téglalap alakú pajzsot és a kardot. A secutor sisakja azonban az egész arcot eltakarta, kivéve két kis szemlyukat, hogy megvédje arcát az ellenfél szigonyának vékony ágaitól. A sisak kerek és sima is volt, így a retiarius háló nem tudott rajta megakadni.

Thraex

A thraex (thrák) ugyanolyan védőpáncélt viselt, mint a hoplomachus, széles peremes sisakkal, amely az egész fejet körülvette. Jellemzőjük a címer elején vagy a protoméon található stilizált griff (a griff a bosszúálló Nemesis istennő társa volt), egy kis kerek vagy négyzet alakú pajzs (parmula) és két combhosszúságú lábszárvédő jelentette a védelmüket. Fegyverük a trák görbe kard (sica ) volt. A gallus gladiátortípus helyettesítőjeként vezették be őket, miután Gallia békét kötött Rómával. Általában a murmilloval vagy hoplomachussal harcolt.

Veles

A veles a római hadsereg könnyűfegyverzetű, lándzsás gyalogosaiból (i.e. 211–107) kialakult gladiátortípus volt, amely a szálfegyveres típusba tartozott. Feltehetően gyalog harcoltak, lándzsával (iaculum), karddal (gladius) és kis kerek pajzzsal (parmula) felfegyverkezve harcoltak, és róluk nagyon kevés történelmi ábrázolás maradt fenn.

A küzdelem

A gladiátor küzdelmekben ember-ember ellen, csapat-csapat ellen és ember-állat ellen küzdött. A cél a látvány és a szórakoztatás volt és a viadal a legtöbb esetben nem halálos kimenetelű volt, csak sérüléssel járt. Ezt indokolta az is, hogy igazán látványos küzdelem csak jól kiképzett gladiátoroktól volt várható és a kiképzés az esetükben akár több évet is igénybevehetett. A jól szervezett programok több naposak voltak és sokszor több száz gladiátor küzdött a nézők előtt. Ezalatt a nézők ételt és italt kaptak. Gyakorta rendeztek gladiátor viadalokat aktuális vagy legendás múltbéli győzelmek megünneplésére a csaták újrajátszásával. Mindig figyeltek rá, hogy a képzettebb gladiátorokra osszák a római csapatok szerepét így bebiztosítva, hogy a küzdelem a rómaiak győzelmével végződjön.

A szervezők és az elöljárók folyamatosan figyelték a nézők reakcióit és ennek megfelelően irányították az események befejeződését. A gladiátor küzdelmek segítettek nekik a politikai tőke kovácsolásában és a magasabb hivatalok megszerzéséhez elengedhetetlen népszerűség megszerzésében. A sikeres küzdelem és a nép szórakoztatása a gladiátorokat is népszerűvé tette, akik ritka esetben elnyerhették ily módon a szabadságukat. Egy gladiátor, aki kiérdemelte a szabadságát, egy fakardot (rudist) vagy esetleg egy farudat kapott (a rudis szó másik jelentése: „vékony bot”, amit gyakorlóbotként/kardként használtak). Ha úgy döntött, hogy gladiátor marad, rudiariusnak hívták. Ezek a rudiariusok nagyon népszerűek voltak a közönség körében. Nem minden rudiarius folytatta a harcot; a rudiariusoknak volt egy hierarchiájuk, amely magában foglalta az edzőket, segítőket, bírókat és harcosokat.

A gladiátorok a modern kor emlékezetében

A gladiátoroknak nem csak a történelemkönyvek lapjain, de a popkultúrában is jelentős helyük van. A történelmi ihletésű kalandfilmekben, sorozatokban (pl.: Gladiátor, Gladiátor 2., Spartacus) és a modern alkotásokban (Thor: Ragnarök, Dűne: Második rész) egyaránt megjelenik ez a fajta küzdelem.

Szeretnék mindig értesülni a friss blogcikkek megjelenéséről!