A kardok az ókor során szerezték meg hírnevüket, és bár a lándzsa mellett csak másodlagos fegyvernek számítottak, nagyon sok csatát láttak a csatatéren, ahol szerepük az idő előrehaladtával egyre nőtt.
A kardok kialakulása a bronzkorban
Az első kardok megjelenése a bronzkorhoz köthető. A bronz bár még nem volt annyira kemény és ellenálló fém, mint a vas, de már alkalmas volt keményebb szerszámok és fegyverek készítésére.
A bronz megjelenésével megjelentek az első kardszerű fegyverek is. Ezek a korai kardok viszonylag rövidek voltak és leginkább szúrásra voltak alkalmasak. Többnyire egy előre elkészített öntőformába egyben történt a kiöntésük a markolattal együtt, így stabilabb konstrukciót tudtak létrehozni, mintha több darabból állították volna össze. Ezt követően kalapálással alakították ki a pengét, amelyet fenésre alkalmas kövekkel éleztek meg.
Az első kardok többek voltak egyszerű fegyvereknél. Markánsan megjelenítették a hordozója személyiségét is a kialakításban és a dekorációban. A bronzkori kardok státusszimbólumok is voltak egyben. Sok esetben a viselőjük elhunytával el is temették, így a korból származó sírokból a régészek több eredeti darabot is fölleltek.


Az egyszerű bronzkori rövidkardok után a vas használatával készítettek a kovácsok hosszabb pengéjű kardokat. A kard egyre elterjedtebb lett fegyverként, de sokáig a lándzsa mellett csak kiegészítő, közelharci fegyverként funkcionált. Mind a kor legnagyobb átütőerejét képező lovasság, mind az ellenük védekező gyalogság esetében a lándzsa jelentette a fő fegyvert, mindazonáltal a csatatéren sokszor alakult ki olyan közelharci szituáció, ahol az alakzatot már nem lehetett tartani és a felbomlásával elkerülhetetlenné vált a pengés oldalfegyver használata.
A kard a legtöbb nép arzenáljában helyet kapott, mint rendszeresített fegyver a gyalogság és a lovasság számára egyaránt. A gyalogosok kezdetben a közelharci jelleg miatt főként közepes pengehosszúságú kardokat használtak. A lovasság esetében szükség volt a nagyobb pengehosszra, hogy lóhátról is csapást tudjanak mérni vele a gyalogosokra.
Az ókori görög társadalmak legendás fegyverei
XIPHOS
Az ókori görög poliszok és az Óperzsa Birodalom között vívott háborúk során számos legendás ütközetre sor került mind tengeren és szárazföldön. Az ütközetek során a kardok már kiemelten fontos szerepet játszottak.
A görögök által használt kard a Xiphos egy 30 – 60 cm-es pengehosszúságú szúró és vágó fegyver volt. Pengéje a markolattól a kard közepe felé kicsit beszűkült, majd az ezt követő kiszélesedő szakasz után elkeskenyedve egy markáns szúróhegyben végződött. Ez a levél formájú kialakítás a kard súlypontját a penge irányába tolta el, ezáltal jelentős vágóképességet biztosítva a pengének. A markolata fából készült és jellemző volt a keresztvas alkalmazása, amely megakadályozta, hogy a kéz a pengére csússzon harc közben. Hüvelye fából készült, a hüvelybemenet jellegzetes „T” formát kapott. A harcosok általában vállpántra függesztve viselték, amely a bal kezük alá lógott, így jobb kézzel könnyen tudtak kardot rántani, ha szükség volt rá.

KOPIS
A másik, a görögök és később a makedónok által rendkívül kedvelt kard a Kopis kard volt. A kard markánsan előre hajló pengéje - amely a falcata és a kukri pengéjére emlékeztet - tökéletes vágófegyverré tette. Pengehossza 45 – 65 cm között mozgott. Markolata nem rendelkezett keresztvassal, de hajlított kialakítása védte a kezet. A kardnak egy éle volt és hasonlóan lehetett vágni vele, mint egy fejszével. A penge előre tolt súlypontja rendkívül hatékony fegyverré tette. A vágóképessége miatt a lovasság is előszeretettel alkalmazta. Ez a kard legendás hírnévre Nagy Sándor ázsiai hadjárata során tett szert.

Kardok az ókori római birodalomban
GLADIUS
A gladius közepes hosszúságú, acélból készült két élű kard volt, amely alkalmas volt vágásra és szúrásra is egyaránt. A kardpenge közepén húzódó borda kellően megerősíti a kardot a fő funkcióinak maradéktalan ellátásához. Markolata jellegzetes kialakítású volt. Nem rendelkezett kézvédő keresztvassal, viszont a kard pengéjének az ellensúlyozására a markolat végén markáns kardgomb kapott helyet. A markolata kényelmes fogást nyújtott, sok esetben formázott kialakítású volt. A penge hosszúsága és formája a Római Birodalom évszázadai alatt többször változott, és ezek a stílusok a későbbiek folyamán az egyes korszakokhoz kapcsolódó neveket kaptak (pl.: Hispániai típusú gladius, Mainz típusú gladius, Pompei típusú gladius).
A római légionáriusok fő fegyvere még mindig a hosszú lándzsa: a pilum volt, amelyet a nagy, a test fő részeit takarni képes pajzzsal a scutum-mal viseltek. A pilum tökéletes fegyverként szolgált a lovassággal és a rohamozó gyalogsággal szemben, de amint az ellenség közelharci távolságra ért eljött a gladius ideje. A közepes pengehossz és az ideális súlyeloszlás tökéletes közelharci fegyverré tette, amely évszázadokon keresztül uralta a csatatereket és számos hadjárat során segítette győzelemre a rómaiakat.


SPATHA
Bár a gladius hatékonysága a gyalogos harcban megkérdőjelezhetetlen volt, a közepes pengehossz nem tette ideálissá a lovasság számára. A római lovasság esetében jobban elterjedt a spatha, amely hosszabb és valamivel keskenyebb pengéje lehetővé tette, hogy a lovas katonák hatékonyabban fel tudják venni a harcot a gyalogos katonákkal szemben. A spatha kardot előszeretettel alkalmazták a Galliában toborzott lovas katonák és lényegében ők is honosították meg ezt a típusú kardot a római hadseregben. Eredete a keltákig nyúlik vissza, akiktől a gallok átvették az alkalmazását. Később a római birodalomban olyan népszerűségre tett szer, hogy fokozatosan leváltotta a gladiust és a római birodalom végnapjaiban az első számú közelharci fegyverré vált.




Szeretnék mindig értesülni a friss blogcikkek megjelenéséről!
